Eriskay póni
|
A 19. század közepéig a pónik "nyugat sziget típusú"-ak voltak, őket a szigeteken kisgazdák használták. Ezeknek a póniknak általában az volt a dolguk, hogy a fákat minden nap hazavigye, kocsit húztak és a gyerekeket szállították az iskolába.
Bizonyos tekintetben a pónik a természetes kiválasztódáson túl, az embereknek is alá voltak rendelve. A pónik hozzászoktak ahhoz, hogy csekély ételmennyiséggel is képesek legyenek a túlélésre; a bőrük, a füleik és a farkuk adaptálódott a kíméletlen, esős és szeles éghajlathoz. Az Eriskay típust ezenfelül a túlélés hatalma is meghatározta, egy olyan társadalomban, ahol nők és gyerekek dolgoztak, mialatt a férfiak a tengeren voltak. A gyengeség nem volt elfogadható. Csak azok a pónik tudtak jól együtt élni a gazdájukkal, csak azokat a lovakat tartották meg, amelyeket be lehetett törni, és keményen tudtak dolgozni. Az alkalmatlan példányokat kiszűrték. Az évszázadokon keresztül kialakultak az Eriskay póni szívós, |
|
sokoldalú, emberbarát jellemvonásai, amelyeket ma is felfedezhetünk. Több szigeten a növekvő mobilitás és a gazdálkodás nyomása a nagyobb pónikat tette közkedveltebbé. A Norwegian Fjord, az Arabs, a Clydesdales és más fajtákat használták, hogy feljavítsák a természetes állományt, és nagyobb, erősebb állatok születhessenek.
A nyugati szigetek közül a távoli Eriskay-n a nehéz megközelíthetőség folytán, más fajták nem jelentek meg, ezáltal biztosították egy tisztán tenyésztett állomány létrejöttét. Az állatok száma körülbelül 20-ra esett vissza a 70-es évek gépesítése folytán.
|
Az Eriskay típus nagyon megkülönbözteti, hogy fekete vagy pej színűen születnek és általában szürke színűvé változnak, ahogy növekednek, néhány példány fekete vagy pej színű marad kifejlett korában is, de egyéb színek nem jellemzőek rájuk. Sűrű, vízhatlan, nem túlságosan hosszú a szőrzetük, ami lehetővé teszi számukra, hogy kíméletlenebb körülményeket is jól tűrjék; emellett kicsi, könnyű szőrzet borítja vékony lábaikat. A fejük érzékeny és jól kiképzett, elég levegőt engedve az arcüregbe, mielőtt az a tüdőt eléri; a farok alacsonyállású, hogy védje a hátsójukat a széltől és esőtől.